Szalakóta odú

Az írás forrása „A szalakóta védelme a Kárpát-medencében (LIFE13/NAT/HU/000081)” LIFE+ program keretében. www.rollerproject.eu

Szalakóta odú

A szalakótafélék (Coraciidae) családjába tartozó 12 szalakótafaj mindegyike rendszerint másodlagos odúlakó madárfaj. Ennek megfelelően nem készítenek fészeküreget, hanem természetes odvakban vagy odúkészítő madarak – pl. harkályfélék – elhagyott fészeküregeiben költenek. Az európai szalakóta (Coracias garrulus) esetében ismert, hogy a Duna vonalától délre legfőképpen agyagos partfalakban és löszfalakban, helyenként telepesen is költ. Magyarországon azonban leginkább idősebb fák odvait foglalja el, melyek egy része természetes üreg, emellett az állomány jelentős hányada a zöld küllő (Picus viridis) és a fekete harkály (Dryocopus martius) elhagyott odúiban költ (Cramp 1985).

Magyarországon a 20. század elején mintegy 4-5 ezer párra becsült szalakótaállomány élt, a korabeli leírások szerint a hegyvidékek és zárt erdők kivételével mindenhol gyakori fajnak számított. A Kárpát-medencei állomány összeomlása az 1970-es években vette kezdetét. Az 1990-es évek közepére a hazai szalakótapopuláció mindössze 300-600 párra csökkent, miközben teljesen eltűnt a Dunántúlról, mint fészkelő faj (Magyar és tsai 1998).

Hazánkban az 1980-es években kezdődtek az első védelmi intézkedések a szalakóta megmentésére, melynek során az ország több régiójában is mesterséges költőládákat helyeztek ki a nemzeti park igazgatóságok munkatársai és a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület önkéntesei (Molnár 1998). A faj megfelelő fészkelőhelyektől való függését jól mutatja, hogy csupán a fészekodúk kihelyezésével a szalakótaállomány látványos növekedését sikerült elérni (Molnár 1998). Napjainkban egy nagyjából 1300-1500 páros stabil állomány él Magyarországon, s az utóbbi években a Dunántúlon is újra megjelent fészkelő fajként.

A szalakóta hosszú távú védelmének feltétele az eredeti fészkelőhelyek és táplálkozó területek
helyreállítása. Az Európai Unió által támogatott, „A szalakóta védelme a Kárpát-medencében”
(LIFE13/NAT/HU/000081) elnevezésű LIFE+ projekt egyik kiemelt célja, hogy demonstratív jellegű élőhelyrekonstrukciókon keresztül bemutassa, illetve népszerűsítse azokat a természetbarát gazdálkodási és területkezelési módszereket, amelyek elengedhetetlenek a szalakóta élőhelyeinek fennmaradásához. Azonban a teljes európai állomány védelme szempontjából is kiemelten fontos emellett, hogy az élőhelyek helyreállításáig stabilizáljuk és megőrizzük a Kárpátmedencei magpopulációt. Ennek legegyszerűbb és leghatásosabb módja, ha mesterséges költőládák kihelyezésével biztosítunk fészkelőhelyet a szalakóták számára.

A szalakóta odú: A D-típusú költőláda

A szalakóták számára kihelyezetett mesterséges költőládák méretben és minőségben is sokfélék lehetnek. A hagyományos odúk fából készülnek, de voltak már kísérletek a szalakóta kerámiából vagy műanyagból készült költőládákban történő megtelepítésére is. Főleg a nyugati országokban alkalmaznak sokkal időtállóbb ún. fabeton odúkat, melyek a hagyományos faodúk életidejének többszörösét is kibírják az időjárásváltozások okozta állagromlás nélkül.

A szalakóták számára leggyakrabban kihelyezett odútípus a 25 mm vastagságú fadeszkából készült, 64 mm röpnyílással rendelkező D-típusú költőláda:

Bár az odúk készítésére használt anyagok közül a fa a legolcsóbb és legkönnyebben beszerezhető, az állagromlás okozta veszélyek is ezt az odútípust fenyegetik leginkább. A költőládák élettartamát többféle módon is növelhetjük:
– jobb minőségű keményfa deszka alkalmazása
– megfelelő felületkezelés (faipari felületkezelő festékek)
– az odú tetejének beborítása (fémlemez, PVC

A szalakóta odú: A költőláda kihelyezése

A mesterséges odúk kihelyezésének első lépése a megfelelő terület kiválasztása. A szalakóta fő táplálékát a rovarok – elsősorban egyenesszárnyúak és nagyobb méretű bogarak – adják (Cramp és tsai 1993), így leginkább a kaszált vagy legeltetett gyepek, homokpuszták, extenzív szántókkal tagolt mozaikos területek a legideálisabb élőhelyek számára (Kiss és tsai 2012). A szalakóta természeténél fogva vártamadár, így igényli a fasorok vagy magányos fák, de akár a villanyvezetékek és oszlopok jelenlétét is.

Az eddigi tapasztalatok alapján a szalakóta területhűsége igen nagy, az ún. diszperziós távolság a másodéves madarak esetében mintegy 40 km, az öreg madaraknál csupán 5 km (Kiss & Tokody 2014). Ezért minél kisebb távolságra találhatók a legközelebbi szalakóta revírek, annál nagyobb eséllyel foglalják el az odút a kihelyezést követő néhány évben. Mivel a szalakóta a költés során jellemzően territóriumot tart, a kellően nagy távolságra is ügyelni kell az egyes költőládák között. Egy madár területigénye az élőhely típusától és minőségétől függően változhat, a tapasztalatok alapján legalább 800-1000 m távolság megtartása javasolt az egyes költőládák között (Molnár 1998).

A mesterséges költőládákat hagyományosan fákra szokás kihelyezni, azonban erre nem mindenhol van lehetőség. A tapasztalatok alapján a középfeszültségű villanyoszlopokra vagy a magasfeszültségű traverzek vázára kihelyezett odúkat ugyanolyan szívesen – a feltűnő elhelyezkedés miatt pedig sokszor hamarabb – foglalják el a madarak. A fátlan régiókban villanyoszlopok hiányában egyszerű leásott faoszlopokat is használhatunk odútartónak. Bár a szabadtéri oszlopokra helyezett költőládák folyamatosan ki vannak téve a nyári napsütésnek, az eddigi tapasztalatok alapján ez nincs hatással a költési sikerre, ráadásul a szőrmés ragadozók jelentette predációs nyomás jelentősen kisebb ezeken az odúkon. Az élettelen, elszáradt fára történő kihelyezést érdemes elkerülni, ugyanis ezek nagyobb eséllyel törnek ki egy hevesebb nyári vihar során, amely a teljes fészekalj pusztulását is okozhatja.

Az odú kihelyezése előtt ajánlott felvenni a kapcsolatot a terület tulajdonosával, villanyoszlop esetén az illetékes áramszolgáltatóval. Érdemes egyúttal előre engedélyt kérni a jövőbeni odúellenőrzésekre, melyet az illetékes kérése esetén minden alkalommal előre kell jelezni.

Az odú elhelyezésénél mérlegelni kell a lehetséges zavarás mértékét. A villanyoszlopokra kirakott odúkat a madarak mellett az emberek is könnyebben észreveszik. A költőládák leszerelése mögött gyakrabban húzódik az emberek tudatlan kíváncsisága, mint rosszindulata, ezért érdemes lehet az odútartóra szemmagasságban egy lefóliázott tájékoztató lapot elhelyezni az odú kezelőinek elérhetőségével. A forgalmas út mellett történő kihelyezés esetén a madarak könnyen gázolásnak eshetnek áldozatul, az odú villanyoszlopra rögzítése esetén pedig az oszlopfej megfelelő szigetelését érdemes ellenőrizni.

A megfelelő magasság kiválasztása rendszerint különböző szempontok kompromisszuma alapján történik. Az alacsonyabban elhelyezett odú jobban csábíthatja a kíváncsi embereket, akik így könnyebben képesek felmászni a ládához, különösen a „lépőfokos” beton villanyoszlopokon. A kihelyezett tájékoztatók segíthetnek ezen a problémán. A magasra elhelyezett költőláda viszont a folyamatos ellenőrzést nehezíti meg. Az eddigi tapasztalatok alapján a szalakóták foglalását egy bizonyos szint fölött alig befolyásolja ez a tényező, így a könnyű ellenőrizhetőség céljából a 3-4 méteres magasság optimálisnak tekinthető.

Az odú rögzítése szintén többféle módon történhet. Élő fára történő kihelyezés esetén a fém rögzítőszalag (ún. Hilti szalag) a legelőnyösebb, amely a fa növekedésével együtt állítható, ágvilla fölé történő rögzítés esetén pedig a szögelés is elkerülhető. A fa- és a „lépőfokos” beton villanyoszlopokon szintén ez a legalkalmasabb rögzítési mód, előbbi esetében egy hosszanti, túlnyúló rögzítőrúd közbeiktatásával a szögelés is megoldás lehet.

Mind az odú kihelyezésénél, mind a későbbi ellenőrzésénél rendkívül fontos a megfelelő körültekintés és az alapvető balesetvédelmi szabályok betartása:
– a tetőcsomagtartón szállított létra megfelelő, többpontos rögzítése
– legalább két személy jelenléte
– a létra stabil, billegésmentes megtámasztása
– szükség esetén mászó- és biztosítófelszerelés alkalmazása

A szalakóta odú: A költőláda ellenőrzése

A mesterséges költőládák kihelyezése után szükség van azok rendszeres ellenőrzésére is. A fabeton odúk ugyan hosszú éveken át kibírják jelentősebb állagromlás nélkül, a fából készült odúk azonban – minőségtől függően – néhány éven belül fészkelésre alkalmatlanná, rosszabb esetben a madár számára életveszélyessé válhatnak. A költési időszakot megelőző ellenőrzés segítségével így évente legalább egyszer felmérhetjük az odúk állapotát. A repedt, életveszélyes odúkat még azok elfoglalása előtt javíthatjuk vagy lecserélhetjük, a leesett vagy eltűnt költőládákat a madarak visszaérkezése előtt pótolhatjuk. Az élő fára kihelyezett költőládák esetében – amennyiben két oldalról stabil pontokon rögzítettek – érdemes a fa növekedését követve növelni a rögzítés hosszát, ellenkező esetben a törzs idővel szétfeszíti az odú anyagát

A költési időszak során a fészekfoglalást, a tojások és fiókák számát ellenőrizhetjük. A szalakóták költési adatai fontos információkat nyújtanak, melyek nagymértékben segíthetik a faj további védelmét. Ezért kiemelten fontos, hogy ezen adatok eljussanak a szalakótavédelemmel foglalkozó illetékes területi koordinátorokhoz. A fiókák tudományos célú gyűrűzése – amely csak speciális vizsga és engedély birtokában végezhető – szintén a költési időszak során folytatott odúellenőrzésekkor történik.

A szalakóta nem igényli kifejezetten az odúk takarítását, a nem kívánatos fészekanyagot rendszerint maga is kihordja a költőüregből. Fából készült odúk esetén állagmegóvó szempontból hasznos lehet a felhalmozódó törmelék eltávolítása, ugyanis az átnedvesedett fészekanyag jelentősen gyorsítja az odú aljának korhadását. Ezzel szemben minden odútípus esetében tanácsos lehet a költőláda belsejének ellenőrzése a költési időszakot megelőzően, más odúlakó madárfajok – seregélyek, mezei verebek – ugyanis előszeretettel építik fészkeikbe a bálakötöző zsinórokat, melyek más madarak lábára tekeredve azok pusztulását okozhatják. Ha az odút évközben méhek vagy darazsak foglalták el, ezek fészkének eltávolítása szintén ilyenkor lehetséges.

Forrás: Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, www.mme.hu