A szarka és a szajkó közös tulajdonságai

A varjúfélék közül van két madár, amelyeket télen is gyakran megfigyelhetünk.

A szajkó (Garrulus glandarius) varjú méretű költőmadarunk. Télen a nálunk maradókhoz északi tájakról csatlakoznak fajtársaik. A legtávolabbról orosz gyűrűs madár érkezett, amely több mint 2000 kilométert tett meg a gyűrűzés helyétől. Vannak évek, amikor ősztől óriási csapatokat lehet megfigyelni. Az ilyen inváziós beáramlásnak (ami egyébként sok madárnál előfordul) az okai között lehet az északi területek táplálékhiánya (rossz termés) és az átlagon felüli szaporulat.

A szarka(Pica pica) az egyik legismertebb madár. Messziről fekete-fehér tarka, hosszú farkú madárnak tűnik, de közelebbről, jó fényviszonyoknál a szárny- és farktollakon feltűnnek a kékes-zöldes színjátszó tollak. Hangja nagyon jellegzetes csörgő-pergő. Ez kölcsönözte korábbi „csörgő szarka” elnevezését is.

Közös jellemzőjük az egyenes, erős csőr. A nemek egyformák, külsőre nehezen lehet őket megkülönböztetni. Jellemző rájuk még a fejlett logikai képesség, a kognitív tanulás és az összetett (szekvenciális) tárgyhasználat. Mindenevők (omnivora).

A szarka és a szajkó elsősorban fészekrablóként váltak ismertté, azonban meglehetősen agyafúrt és szociális lények.

A sarkkörök kivételével egész világon (így az egzotikusabb helyeken) is megtalálhatóak.

A szajkó és szarka dúvadnak minősül – dúvadnak nevezik vadgazdálkodási szempontból azokat a vadfajokat, amelyek a vadgazdálkodás célját szolgáló vadat (hasznos vad) károsítják és pusztítják, ezért a hasznos apróvadas területeken és élőhelyeken konkurenciának számítanak és gyérítésük szükségessé – vadászható, de nem tudják ezzel a módszerrel kellően szabályozni az állományukat, mivel mindkét faj nagyon éber, értelmes, a szarka a városiasodásával pedig kivonja magát a vadászterületekről.